Midőn elindult... Oly rövid volt ez az óra, Oly hosszú e pillanat! Fehér kendőd sem látom már, Hogy hallhatnám szavadat? Visz a szél s hullám hajója, S itt hagy engem oly magán... Csak most érzem, hogy szeretlek, Hogy szeretlek igazán.
Illatot hoz fürteidről A szelek fuvalma még, A hullámok tűkörében Napszemed visszfénye ég. Oh ha zúgó szél lehetnék, Átölelne két karom, Elvinnélek messze, messze, Híven, büszkén, szabadon.
Hosszan nézek el utánad, S mint örvény a viz alatt, Meg-megkapja és sodorja Lelkemet egy gondolat Tán utólszor láttalak most, Vagy ha látlak ezután... Csak most érzem, hogy szeretlek, Hogy szeretlek igazán.
Tűnő hajód vitorláján A hajnal sugára ég, Síkján a futó folyamnak Ott egy fekete pont még. Oh ha napsugár lehetnék, Kísérhetne mosolyom... Elkísérne messze, messze, Híven, büszkén, szabadon.
/ Gyulai Pál/
|