ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, de még finom, halk sugárkoszorút font hajad sötét lombjába az alkony: halvány és szelíd komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, s lombjából felém az ő lelke reszket,
Igézve álltam, soká csöndesen, És percek mentek ezredével jöttek.... Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
/Tóth Árpád/
|